Kiéheztetés

Általában nem szeretem, ha minden zenész, mindig egyszerre akar játszani: a dobosra rájátszik a szólógitáros, akit kísér a virtuóz szintis és akit kísér a virtuóz basszusgitáros, miközben a két énekesből legalább az egyik énekel, mert “Most végre hallgat a másik énekes, most meghallják, hogy én is vagyok olyan jó, mint ő!”. Minden egyes pillanatban mindenki játszik. Ezzel csak az a baj, hogy (majd egyszer megtalálom a kutatást hozzá, de addig is itt van érdekesség: Pszichoakusztikai legalapabb alapok), hogy x perc után hozzászokunk egy hangerőhöz, egy hangspektrumhoz és egy soundhoz. Azt hiszem 2 perc után már beindul valami kompenzáció, de majd utánanézek.

Szóval van ez a jelenség a hozzászokással, ami azt jelenti, hogy ha szól valami max intenzitáson és vársz pár percet, azt már nem fogod max intezitásnak érezni. Sőt egy idő után az ember grindcore-ra alszik el este, de nem bír elaludni, ha a szomszédban suttognak :). De mi gyarló zenészek szeretjük, hogy ha max intenzitással szólunk, nem?

A trükk szintén nagyon egyszerű, de csak akkor működik, ha kevés az ego zenekarban és bír mindenki a seggén ülni és várni. Így pl. a 10. szám után is nagyot tud ütni a dob, ha a szám eleje eléggé elszoktatja az embert a ténytől, hogy márpedig ebben a zenekarban van dob. És amikor a megfelelő katarktikus résznél bejön a dob, mindenki összefossa magát… Pedig hát előtte már volt 10 szám, ahol hallotta. És ezt végtelenféleképpen lehet variálni. Az elején in medias res ízelítőt adni a sokból, hogy várják, hogy mikor jön már a teljesség (a várakozás alapkifejezés egyszer jobban kifejtem majd!). Vagy elosztogatni a hangszereket, megmutatni, hogy kik vannak a csapatban, hogy a végén mindenki együtt húzza.

Olyan ez, mint a szex, ha szabad ilyet írni, felhúzni a másikat mindenféle helyeken, hogy aztán…

Gyorsan adok két példát a kedvenc videómegosztómból.

A Mars Volta esete a trombitással és a dobossal (az introt érzékenyen levágta a feltöltő, de talán pont jobb is így):

Emelje fel, akinek nem áll fel a szőr a karján 4:10-nél. Köszönöm.

A nem-cukorbeteg fiú esete az afrikai orkesztrával:

Ez a bácsi pedig több trükköt is bevet. Egyrészt elosztogatja a hangszercsoportokat. Egy kis vonós az elején, aztán bejönnek a pengetősök, dobosok, vonósok ki, rezesek be. A legvégén pedig 6:29-től pedig szépen le van osztva, hogy a sor elejét más játssza, mint a sor végét, tök játékos, válaszolgatós dolog. És kurva jól szól.

Majd még hozzatok példát. Házi feladat.

Egyértelmű, vagy nem?

Beszélgettem pár emberrel az első bejegyzésről, és alapvetőn két vélemény van: akik szerint egyértelmű, meg akik szerint nincs igazam. Persze, a zene szubjektív műfaj, egy levegőben lógó valami, aminek egy ember személyisége és kultúrája ad előjelet.

Először is az egyértelműségről. Örülök, ha elolvasna annak tűnt, amit írtam, mert végülis, ha az ember veszi a fáradtságot, megnézi, meghallgatja, akkor tényleg látszik, hogy mi is volt a probléma. Csakhogy nem így gondolkodunk. Szerintem legtöbbünk úgy gondolkodik a hangszerekről, hogy eleve hozzárendel valami érzelmi színt: a zongora az egy nagy, komoly, csengő hangszer, a szaxofon a játékos, erotikusfilm hangszer, a torzított gitár a kraft, a basszus az erő, stb. stb. Ígyhát simán jön a gondolat, mint a Shine On Me című dalunk áthangszerelt változatában, hogy “Bazz, de jó volna ha egy szépen szóló zongora, meg a torzított gitár együttjátszaná azt a dallamos kis részt!”.
És akkor jött a hangmérnökünk (Vári Gábor), aki hősiesen kihozta a maxot belőle. Még mondtam is talán, hogy nyugodtan torzítsa be… Csak amikor ott tartunk, hogy betorzítjuk a zongorát, hogy ne ölje ki a torzított gitár egyenletessége, akkor már régen nem a zongora nevű hangszerről beszélünk, hanem a torzított zongoráról, pedig az eredeti szándékban nem volt semmi ilyesmiről szó (és amivel szemben a torzított gitár sokkal alkalmasabb…).

De ott volt elbaszva, hogy eleve a lehetetlent akartam megpróbálni. Aztán amikor az ember hallja, hogy a profi sem tud belőle sokkal többet kihozni, akkor rájön, hogy valószínűleg nem így kellett volna hangszerelni.

Az emlegetett rész 2:24-től jön. Itt többször változtattunk a hangszerelésen. Először az egész szám akusztikus lett volna. Majd, hallva, hogy az akusztikus sávok eltűnnek, beismertük, hogy mégis csak kéne a villanygitár, és akkor hallhatóvá vált a 2:24-től kezdődő részen, hogy mit is játszik a kíséret (addig csak valami mély kosz volt). A zongora és a torzított gitár harcát ugyanazért a lágéért végül Vári Gábor úgy kezelte, hogy elég jelentősen kicsavarta a két hangszert két oldalra, illetve a torzított kapott egy wah-pedált, ami egy kicsit levágott a magasából.

Beismerem, bűnös vagyok egyrendbeli megalomániában, de aztán meggyógyultam és itt ez a blog :). A végeredmény pedig nem is vészes. De ha két elektromos gitár lett volna helyette, talán érthetőbb lenne.

Végül is, akkor egyértelmű, amit az előző posztban írtam, ha el tudjuk engedni a fixa ideáinkat és tényleg meghallgatjuk, hogy amit írtunk, az OK vagy nem. De itt nagyon őszintén és kritikusan kell hallgatni a végeredményt. És az Istenért… SOHA SE MONDANI, hogy “Hmm… hát… A hangmérnök majd megoldja.”. SOHA. És akkor se magaddal, se a hangmérnökkel nem baszol ki és mindenki boldog lesz.

Másodjára pedig, akik szerint nincs igazam, azt mondják, hogy dúsítja a hangot a több hangszer. Én azt mondom, hogy bizonyos esetekben. És itt is igaz, hogy itt sem a hangmérnökre kéne tukmálni, hogy oldja meg.

Egy fontos nézőpont itt: hacsak nem akusztikus koncert van, számíthatunk arra, hogy lehet hangosítani sávokat. Lehet, hogy az egész zene tisztább és érthetőbb lesz, ha nem több hangszert akarunk használni, hanem a meglévők frekvenciáit dúsítjuk. Kevesebb változó, kevesebb hibalehetőség.

Lecsengős vs. kitartott – filozófiai izék

Ami mindenképpen kiderült az előző posztból (Lecsengős a kitartottal szemben) az az, hogy amint különböző hangszerek együttjátékáról van szó, valaki takarni fog valakit. Nincs olyan, hogy a “hangmérnök majd megoldja”, nem lehet azt csinálni, hogy sztereóban kitrükközöm (egyik jobbra, a másik balra), hogy “minden hallatszódjon” (mi van azzal, aki nem fülhallgatóval hallgatja, vagy ne adj Isten koncerten???), ha eleve bukta az egész. Jobb nyelni egyet és szembenézni azzal, hogy 1 + 1 az nem 2 a zenében, hanem 1,5, ha hozzáadsz, akkor rögtön el is veszel mástól.

Kell-e, hogy minden hallatszódjon, minden áron? Jó-e, ha addig herélem a sávokat, hogy mindegyik elférjen egymás mellett? Jól fog-e szólni 25 herélt téma együtt?

Egyáltalán kell-e mind a 25 téma egyszerre?

Szerintem nem érdemes azon feszülni, hogy minden kihallatszódjon. Sokkal jobb eredményt lehet kihozni, ha felállítunk egy sorrendet, hogy mi a legfontosabb. Aztán ha valamit már annyira ki kell halkítani, le kell keverni… Nem volna talán jobb, ha nem is lenne ott? Mint a második próbálkozás az előző posztban, amikor végre elkussolt, az ember szinte érezte, hogy felszabadult, hogy nem kell az oda.

Nyilván ennek a pofonegyszerű dolognak emberi gyökerei vannak: amit kitalálunk, attól nagyon nem szívesen szabadulunk meg, vagy ott van a büszkeség, hogy “én is vagyok annyira kreatív, mint X a zenekarban”, vagy valaki nem tud nyugton maradni, inkább az első hangtól az utolsóig játszik együtt akar játszani a többiekkel, akár igényli egy rész az ő hangszerét, akár nem.
És végül a sok machinálás közben kihagyjuk a ziccert.

Egyre inkább rájövök, hogy a hangszerelés lemondás és sorrend felállítás. Van, akinek van gyomra hozzá, van akinek nincs.

Lecsengős hang a kitartottal szemben

Legelsőként nézzünk egy totál általános képletet: vannak hangszereink, amelyek gyorsan lecsengenek (egy “kattanás” (azaz tranziens), aztán gyors lecsengés), mint pl. akusztikus gitár, zongora, ritmushangszerek, illetve “kitarthatók” (talán ez így nem szakszerű), amelyek vagy tetszőlegesen sokáig kitarthatóak (pl. egy hang az orgonán), vagy pedig egyéb okokból (pl. iszonyatosan össze vannak nyomva) viszonylag egyenletes hangerőn szólnak sokáig, mint pl. a torzított gitár.

Tegyük fel, hogy a Kicsontozott Csirkecsöcs zenekar írt egy témát, amiben van akusztikus gitár, dob, meg basszusgitár. Az akusztikus gitár és a dob lecsengősek, a basszusgitár (ha eléggé összenyomjuk) meg viszonylag kitartott.

Ahogy halljuk, a dobnak, gitárnak és a basszusgitárnak is van helye, mindegyiket tudjuk értelmezni.

Lássuk a résztvevőket:
1) Az akusztikus gitár. Ahogy látszik szépen hamar lecseng.
Akusztikus gitár hanghullám képe

2) Basszusgitár. Ránézésre úgy tűnik, hogy teljesen el fogja nyomni a gitárt, ahogy annak a hangereje beesik a basszusgitár szintje alá. De mivel két külön regiszterben szólnak, ezért nincs gond.

Basszusgitár hanghullám képe

A dobbal most nem foglalkozom, maradjunk a húros hangszereknél most.

Ekkor Tibike, a zenekar gitárosa kitalálja, hogy “Anyád! Van egy kurva jó ötletem! Legyen a lágy zenének ellenpontként az, hogy egy torzított gitár is játssza a témát! Hallod? A két világ, tűz és víz, végre együtt!”. Ezzel bekerül a harmadik résztvevő a képletbe:

3) A torzított gitár. Nem nagyon tűnik úgy, hogy valamikor is le akarna csengeni.

Torzított gitár hanghullám képe

A hangmérnök ember gyorsan felveszi Tibike témáját és megmixeli. Előbb nézzük meg szemmel!

Torzított-, akusztikus- és basszusgitár mixelt

Láthatóan nem az akusztikus gitár mintája dominál, úgy tűnik, hogy a basszusgitár nagyobb huplijai még kiemelkednek a torzított gitár mellől. De hallgassuk is meg!

Hallhatóan nagyon kevés maradt az akusztikus gitárból, a basszus azonban jól kihallatszik. A torzított gitár inkább zavaróan hat a képletben. A zenekar csalódott, Tibike összeveszik a hangmérnökkel, próbálnak rájönni mi a baj. “Biztosan az a baj, hogy a torzított gitár ugyanabban a regiszterben van, mint az akusztikus gitár! A basszusgitár jól hallatszik alatta. Mi lenne, ha egy oktávval lejjebb lévő témát játszanál, Tibike?”. “Jó ötlet!” – gondolja Tibike és gyorsan fel is veszik. Ez már jobbnak tűnik, de az akusztikus gitár még mindig inkább egy magashangú csattogás, mint az a fasza, fényes, telt hang, mint ami előtte volt. “Figyi!” – mondja Tibike a hangmérnöknek – “Nem tudnánk lejjebb halkítani a torzított gitárt még jobban, hogy hallatszódjon az akusztikus gitár jobban?”. És a konfliktuskerülő hangmérnök megteszi. Eredmény:

Máris jobb, vagy hát… A torzított gitár már inkább csak halk sistergés, az akusztikus gitár még mindig túl vékony, és amikor végül elhallgat a torzított gitár, tulajdonképpen rájövünk, hogy mennyire zavart is, hogy ott van. Nem úgy tűnik, mint egy élőben könnyen hangosítható, telibetalált dolog.

Nézzük meg újra a hanghullámokat, de most úgy, hogy a hangmagasságokhoz (Hz érték jobboldalt, Y tengely) az intenzitást rendeljük (a szín “fehérsége”). Balra a régebben történt, jobbra az újabb pillanat (idő az X tengelyen).

1) Az akusztikus gitár:
Akusztikus gitár, frekvenciákra bontva

2) A basszusgitár:
A basszusgitár frekvenciaképe

3) A torzított gitár:
Torzított gitár frekvencia képe

Lássuk mi a baj az elsővel 3D-ben! A probléma a frekvenciaelfedés: a hangosabb frekvencia elnyomja a halkabbat. Ezt vizualizálja ez a hasznos kis eszköz:
Egy mix frekvenciaképe

Ahogy látjuk a sárgás torzított gitár szinte 9 kHz-ig teljesen elfedi mind az akusztikus gitár (zöld), mind a basszusgitár (piros) középmély és középmagas tartományát. A nagyon mélyben még érvényesül a basszus, a nagyon magasban meg az akusztikus gitár.

OK, tehát a szeretett akusztikus gitárunkból megmaradt a nagyon magas tartomány. De vajon mi van ott? (A szám egy másik részéből, ahol már többet pengetek).

Ez inkább hangzik egy picit zeneibb cintányérnak, mint egy olyan hangszernek, amit szívesen hallgatnék.

Összefoglalva:

  • A lecsengős hangok java nagyon könnyen el tud veszni a kitartottakkal / összenyomottakkal szemben.
  • Különösen erős a takarás, ha valami nagyon felhangdús hangszer van a képletben: pl. az örökké divat techno szinti lead, vagy egy torzított gitár.
  • Viszont nagyon könnyen elkerülhető, ha a résztvevő hangszerek nagyon külön regiszterekben szólnak és nem nagyon “terjeszkednek át” a másik területére (lásd a legelső hangmintát)
  • Az akusztikus gitárhoz hasonlóan működik szinte minden pengetett és ütött hangszer, mint pl. a zongora is.

Nem feltétlenül kell elkerülni a fedést, vagy különböző eszközökkel amputálni egy-egy hangszert a legjellemzőbb tartományára. Utóbbi egészen borzasztó eredményeket szül az életlenül búgó, homályos basszustól kezdve az erősítőre rakott csokipapírként zizegő gitárig. Végül a zenekar vagy megsértődik a hangmérnökre, hogy “Mekkora egy erőtlen szart kevert a csávó! Az unokaöcsém jobbat kever!”, vagy a banda egyik tagja a többiekre “Nem hallatszódik 2:45-nél az a jó kis 4 kezes zongorabetétem, mert a faszszopó Tibike szerelmes a gitárjába!!! És az érzékeny csellóellenpontom a tetves basszus miatt!”.

Kell ez? Nem kell.

Lássuk végül a második, mentőváltozat frekvenciaképét. Hiába halkítottuk, toltuk egy oktávval mélyebbre, teljesen ugyanaz a végeredmény (a torzított gitár itt kékszínű), szinte ugyanolyan brutálisan takar.
Második próbálkozás, a torzított gitár oktávval letolva

Miért? Miért ne?

Egyszercsak elkezdett annyira érdekelni az, hogy mi a hangszerelés pontosan, hogy nekiálltam utánaolvasni. Persze, nem csak úgy, évek óta zenélek már, próbálok dalokat írni, “meg minden”, na, és gondoltam, egy kicsit most már komolyabban is megpróbálok rájönni, hogy mi ez. Sokszor olvasható, hogy “jól van meghangszerelve”, de amikor ott van az ember egy konkrét esetben, akkor pontosan mit is jelent ez?

Elkezdtem olvasgatni, volt, ami elég hasznos volt (lásd: Alan Belkin hangszerelési tanácsai), volt, ami 2 Bibliánál is terjedelmesebb volt, tele kottapéldával, de zéró valóban használható infóval. Arra jöttem rá, hogy rockzenészként, ami nekem kell, az nincs összelapátolva egy könnyen megérthető, egyszerű formába. Másrészt van rengeteg “boszorkánytrükk” arra, hogy például milyen regiszterekbe rakjuk össze a rezeseket, hogy jól szóljanak; ez szintén nem a legégetőbb, ha mondjuk a legújabb dábsztepp slágeredet gyúrod. Szóval úgy döntöttem, kellene némi teljesen általános, rockzene közeli hangszerekből összerakott példatár, egyszerű fogalmak, jó hang- és képanyaggal.

Amit el szeretnék majd kerülni az az, hogy sugalljam, hogy van “igényesebb” meg “igénytelenebb” megoldás. Én ettől mindig agyfaszt kapok. Vannak bőségesen, akik körbe akarják venni magukat azzal a hamis biztonságtudattal, hogy amit csinálnak, az “bizonyítottan jó”, meg “igényesen kimódolt”, és ha végül nem tetszik szélesebb rétegnek, akkor “az elbutított embertömegek a hibásak”. De ez egy baromság, a zene inkább egy szubjektív szociális jelenség (mit mondasz az adott kultúrának, hogyan nézel ki, kivel vagy jóban), mint objektív “hangtani”. Utóbbira azért van szükségünk, hogy az előbbi kifejezését “ne akadályozza”, azaz ne gáncsoljuk ki a saját lábunkat, amíg eljutunk a hallgatókig, de utóbbi nem helyettesítheti sose az előbbit.

Amit a kedves olvasó megtehet a blogért: ha van egy jó példája arról, amiről szó van (pl. egy dal, egy youtube videó stb.), ossza meg velünk!